2016. november 24., csütörtök

Szerelem első látásra? Találkozásom a szomatodrámával

Pszichodráma csoportot keresve találtam a szomatodráma kifejezésre, és a szomatodrama.hu –ra. A szó rögtön felkeltette az érdeklődésem, mivel épp foglalkoztatott a testemmel való kapcsolat mint téma. A módszert is nagyon érdekesnek találtam. Egy barátom pedig nem sokkal ezután mesélt a saját szomatodrámás tapasztalatairól, és bíztatott, hogy próbáljam ki. Elhatároztam tehát, hogy más önismereti utakkal együtt, amiken elindultam, megnézem a szomatodrámát is. Nagyon jó és fontos változásokat hozó döntésnek bizonyult ez.
Nyitottan, de nagyon szkeptikusan érkeztem az első Gyógyító napra. Inkább racionális típus vagyok, a tudományosnak mondott megközelítésekben hiszek, a szomatodráma túl misztikus volt számomra, mert azt olvastam róla, hogy a szereplők a játék során a valahogy megérzik az adott szerep mit is jelent, mit kell „játszaniuk”, van „valami mező”, amiben tudnak azonosulni a szerepekkel. A pszichodrámával ellentétben itt nem játssza előre a főszereplő, hogy mit tegyenek a szereplői. A szkepszisemre ráerősített, hogy a családállításról, amiben szintén erről a misztikus mezőről beszéltek, nagyon nem volt jó tapasztalatom. Mesterkéltnek éreztem, nem adott nekem semmit, a vezető szerintem sokszor találgatott, egyáltalán nem győzött meg róla az alkalom, hogy ott tényleg valami történik abban a mezőben, vagy hogy az létezik. Miközben nagyon hittem a test és lélek szoros kapcsolatában, a betegségek lélektani hátterében, szimpatikus volt a testtel való dialógus visszaállításának gondolata, s hiteles volt a barátaim "reklámozása" is, mégis ezzel az erős fenntartással és szkepszissel jöttem el az első alkalomra. Emlékszem, hogy meglepődtem, mikor körbenéztem a teremben, s láttam, hogy milyen sokan vagyunk, meg hogy rajtam kívül talán két férfi volt.
A kezdeti feszengést aztán nagyon ügyesen sikerült Lacinak (Buda László, a módszer megalkotója) eloszlatnia. Valahogy belehelyezett minket abba a hangulatba, hogy gyermekek, óvodások vagyunk, akik bátran mernek játszani, és merik levetni az olyan konvenciókat, amik a másik emberre mint fenyegetésre tekintenek, a társas helyzetekre idegenekkel pedig mint szorongást kiváltó tényezőkre… Egészen nyitottá tudtam válni, bele tudtam magam engedni ebbe az önfeledtségbe, mire a nagy csoportos bevezető játékok után egy-egy kisebb szőnyegre kerültünk hatan, és ott kezdtünk el játszani, most már ki-ki a maga játékában mint főszereplő, a többiekében mint szereplő.
Az első játékomban a bél- és immunrendszeremmel játszottam. Szinte minden lépésére emlékszem annak a játéknak. Meglepő volt, ahogy a testem világa feltárult, és ahogy lassan én is részese lettem a belső történéseknek, amik túl is mutattak a testen, és életem néhány alapkérdését hozták be: mint az elszakadás és továbblépés. Testileg és lelkileg is magával ragadó játék volt. Kb. egy órában benne volt az életem. Az első napról a játék gyermeki élményével és mély tapasztalatokat átélve mentem el. Ami ezután következett azonban még érdekesebb volt.  
Ugyan nem az aranyeremmel játszottam, de a játék fontos hozadéka lett, hogy a sok éve, műtét után is megmaradó rendszeres aranyeres panaszaim eltűntek. Az egész közérzetem jobb lett, és teljesen megváltozott a testemhez és betegségeihez való viszonyom. Korábban egyrészt minden évben legalább egy, de inkább kettő nagy influenzás betegségen átestem, s amikor elkezdtek a tipikus tünetek jelentkezni: torokfájás, láz, köhögés, náthásság, akkor azonnal elkezdtem neocitránt, strepsilt stb. szedni, s így két hétig tartott általában, amíg túljutottam egy betegségen. A szomatodráma alkalom után sokkal ritkábbak leettek ezek a tünetek, és amikor jelentkeztek, akkor nem a gyógyszerekhez nyúltam, hanem a meditációban megkérdeztem a torkom, hogy miért fáj... mit jelez, mit akar mondani nekem. Ez a helyreállított dialógus segített, hogy két hét helyett pár nap alatt túl legyek a jelentkező tüneteken ráadásul gyógyszerezés nélkül. Mindez mai napig tapasztalatom (néhány visszaesést kivéve, amik szintén hasznosak voltak önismeretileg), s az első gyógyító napot követő fél évben ez rögtön nagyon erős élményt jelentett. Így a szomatodráma elkötelezettje lettem. Nem fenntartások nélküli volt ez a találkozás, és nem is annyira elsőre beleszeretés, de utólag mintha mégis olyan „szerelem első látásra” élménynek tűnne.

Mi lett a kételyeimmel? Nem tűntek el, a fent leírt tapasztalat azonban azt mondta nekem: lehetnek racionális kételyeim, de a módszer, úgy tűnik, működik. Azt mondhatom, sokat profitáltam ebből a racionális, kérdező, kételyeket megfogalmazó megközelítésből, mert ez segített a tanulásban is a szomatodrámáról. Egyfajta felülről látást is lehetővé tett, ami a vezetéshez, fejlődéshez kellett. Ennek része volt nemcsak tudományos megközelítésem, de a pszichológiai módszerekkel szemben kritikus, inkább a társadalmi kérdésekre koncentráló hozzáállásom is. Ez szintén mai napig termékenyen kerül kapcsolatba a szomatodráma erőteljesen spirituális és pszichológiai világával. Viszont az is igaz: időbe telt megtanulnom, hogy nagyon sok szempontból másféle irányultságom ellenére, hogyan élhetek meg teljesen egy ilyen játékot és módszert. Ma már át tudom magam így adni annak, ami történik. Azzal együtt, hogy ott van a racionális, kérdező énem is, amit viszont a játék során félreteszek. Egy kicsit újra óvodásnak lenni: emlékszem ezt írtam az első Gyógyító napról szól visszajelzésembe. S valóban jó a szomatodrámán keresztül visszatalálni ehhez a gyermeki én-testemhez: átölelni és szeretni, s önfeledten lenni... 

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése